Basic HTML Version
8
A V irg in-sztor i
lehűlt. Nyilvánvaló volt, hogy a hélium gyorsan zsugorodik, és
egyre nagyobb súllyal nehezedik a ballonra.
– Ki kell dobnunk egy ballasztot – adta ki az utasítást Per.
Rémültnek látszott, mindannyian megijedtünk.
Kiengedtük a karokat, hogy megszabaduljunk a kabin aljá-
ra erősített ólomsúlyoktól. Eredetileg úgy terveztük, hogy eze-
ket két hétig tartjuk tartalékban a kabin alján. Ahogy kirepültek
alólunk, a videokamera monitorján úgy tűnt, mintha bombákat
dobnánk a földre. Szörnyű érzésem támadt. Lehet, hogy ez még
csak a katasztrófa kezdete? Ez a mostani gondola ugyan nagyobb
volt, mint amiket az atlanti- és a csendes-óceáni átkeléshez hasz-
náltunk, de akkor is csak egy léggömbön függő, az időjárás és
a szelek kénye-kedvének kitett fémdoboz.
Gyorsan sötétedett. Az ólomsúlyoktól megszabadul-
va egy darabig sikerült tartanunk a magasságot, de egy idő
után a ballon újra süllyedni kezdett. Ezúttal gyorsabban,
mint korábban. Egyetlen perc alatt hatszáz métert veszítet-
tünk magasságunkból, a következő percben pedig újabb hat-
százat. Bedugult a fülem, aztán hatalmasat pattant, közben
a gyomromban a növekvő nyomás a bordáimat feszegette.
Ekkor mindössze ötezer méteren jártunk. Igyekeztem meg-
őrizni nyugalmamat. Minden figyelmemet a kamerákra és
a magasságmérőre összpontosítottam, miközben villámgyor-
san mérlegeltem a lehetőségeinket. Meg kellett szabadulnunk
az üzemanyagtartályoktól, ami egyúttal utunk végét is jelen-
tette volna. Az ajkamba haraptam. Koromsötétben lebegtünk
valahol az Atlasz-hegység fölött egy szörnyű kényszerleszál-
lás előtt. Senki nem szólalt meg, én viszont gyors fejszámo-
lást végeztem.
– Ha ilyen gyorsan süllyedünk tovább, még hét percünk van –
mondtam.
– Akkor nyissuk ki a csapóajtót, és engedjük ki a nyomást! –
adta ki az utasítást Per.
3700 méteren kitártuk az ajtót, aztán lesüllyedtünk 3300-
ra, a kabin belsejébe pedig hirtelen dermesztően hideg levegő