Basic HTML Version
7
El őszó
a dolgunkat. Pedig a marokkói ételek után nekem rengetegszer
kellett ezt tennem. Per továbbra is mogorván ült a helyén, Alex
és én viszont hálásak voltunk, hogy legalább értesítettek minket
a hibáról. Sokkal rosszabbul is járhattunk volna, ha mindez csak
később derül ki.
Az algériai határhoz közeledve újabb kellemetlenmeglepetés ért
bennünket. A helyi hatóságok közölték, hogy egyenesen Algéria
kiemelt katonai támaszpontja, Béchar felé tartunk. Tájékoztattak,
hogy nem repülhetünk át fölötte. „Nem engedélyezzük, ismétlem,
nem engedélyezzük a légtérbe való belépést!” – állt a faxon.
Hirtelen nem tudtuk, mit tegyünk.
Két órán keresztül műholdas telefonon egyeztettem Mike
Kendrickkel, a repülésirányítónkkal, és több brit minisztert is pró-
báltunk elérni. Aztán végül megint André Azoulay marokkói mi-
niszter segített ki minket. Korábban, a felszálláshoz is ő intézett
el nekünk mindent. Sikerült meggyőznie az algériai hatóságokat,
hogy nem tudunk irányt változtatni, és nincs nálunk kémkamera
sem. Az algériaiak végül megenyhültek, és elfogadták a választ.
Miután megkaptuk a jó hírt, feljegyeztem néhány gondola-
tot az útinaplómba. Ahogy lapoztam, kezembe akadt egy kézzel,
vastag fekete filctollal írt üzenet Samtől, amit celluxszal ragasz-
tott be a noteszembe: „Kedves Apa! Remélem, jól érzed ma-
gad! Jó utat! Sok, sok puszit küldök, Sam.” Eszembe jutott, hogy
az előző éjszaka Sam nélkülem osont fel a kabinba. Most már
értettem, miért.
Délután ötkor még mindig kilencezer méteres magasságban
repültünk. Per begyújtotta az égőket, hogy felmelegítse a leve-
gőt. Habár ezt egy órán keresztül folytatta, valamivel hat óra
után a ballon egyenletes tempóban süllyedni kezdett.
– Valami nem stimmel – szólalt meg Per.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Nem tudom.
Tovább melegítette a levegőt, a ballon egyre csak süllyedt.
Már háromszáz métert veszítettünk a magasságunkból, aztán
még százötvenet. Ahogy lement a nap, a levegő egyre jobban