Basic HTML Version
6
A V irg in-sztor i
zöldellő kertek és szökőkutak. Amikor elértük a háromezer mé-
teres magasságot, a levegő lehűlt és elkezdett ritkulni. Bezártuk
a csapóajtót, beállítottuk a kabinnyomást. Innentől kezdve ma-
gunkra maradtunk.
Az első fax nem sokkal déli tizenkettő után érkezett.
– Te jó ég! – nyomta a kezembe a papírt Per. – Ezt nézd meg!
– Vigyázat, az üzemanyagtartályokat nem biztosítottátok ki!
Elkövettük az első hibát. A zárakat ki kellett volna oldani,
hogy ha baj történik, és süllyedünk, az egyiktől ballasztként meg-
szabadulhassunk.
– Ha csak ez lesz az egyetlen hiba, egész jók vagyunk – pró-
báltam felvidítani Pert.
– Le kell mennünk ezerötszáz méterre, hogy kimásszak, és
kioldjam a zárakat – közölte Alex. – Semmi gond.
Napközben nem lehetett süllyedni, mert a Nap erősen me-
legítette a héliumot. Abban a pillanatban az egyetlen megoldás
az lett volna, ha kiengedünk egy kis héliumot, amit viszont ké-
sőbb nem tudtunk volna visszanyerni. Ezt viszont nem enged-
hettük meg magunknak. Végül abban maradtunk, hogy meg-
várjuk az estét, és akkor leereszkedünk. Persze aggódtunk, mert
nem tudtuk, hogy a ballon éjszaka hogy működik, rögzített tar-
tályokkal vészhelyzetben viszont nem sok esélyünk lett volna.
Bár Alexszel igyekeztünk elbagatellizálni a tartályok problé-
mát, Per nagyon is morcos lett miatta. Dühös némaságba bur-
kolózott, csak ült a kezelőnél, és csupán akkor szólalt meg, ha
kérdeztük.
A nap hátralevő része nyugalomban telt. Az Atlasz-hegység
üdítő látványt nyújtott hófödte, csipkés csúcsaival, amelyek csil-
logva meredeztek felénk a ragyogó napsütésben. A kabin kis-
sé túlzsúfolt volt, hiszen tizennyolc napra elegendő holmival
pakoltuk tele. Kiderült, hogy a tartályok kioldásán kívül más-
ról is megfeledkeztünk. Nem vittünk magunkkal WC-papírt,
így meg kellett várnunk, amíg összegyűlik annyi faxpapír, hogy
lemászhassunk a meredek, acél csigalépcsőn, és elvégezzük