Basic HTML Version
5
El őszó
sem mozdult mellőlem, most látszólag ő is ura volt a helyzetnek.
Úgy éreztem, Sam is nyugodt, de hirtelen hangos zokogásban
tört ki, szorosan magához ölelt, és nem engedett el. Kis híján én
is sírva fakadtam. Soha nem felejtem el, milyen kétségbeesetten
kapaszkodott belém. Aztán adott egy puszit, elengedett, és át-
ölelte Joant. Gyorsan odaszaladtam apámhoz és anyámhoz, hogy
megcsókoljam őket. Anyám egy levelet nyomott a kezembe. –
Hat nap múlva bontsd fel! – mondta. Én pedig csak reméltem,
hogy meg is érjük azt a napot.
10 óra 50 perc
Nem maradt más hátra, mint hogy felmenjünk a kabinba veze-
tő acéllépcsőn. Egy pillanatra megtorpantam és eltűnődtem, va-
jon mikor és hol érzek majd újra szilárd talajt vagy vizet a lábam
alatt. De merengésre már nem volt idő. A fedélzeti ajtón át be-
szálltam a léghajó kabinjába. Per már az indító karoknál állt, én
a kameránál, Alex pedig a csapóajtó melletti ülésen várt az in-
dulásra.
11 óra 19 perc
Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt… Per megkezdte a visszaszámlá-
lást, én pedig beindítottam a kamerákat. Igyekeztem nem gon-
dolni a felettünk lebegő hatalmas léggömbre, és a kabinra erő-
sített hat üzemanyagtartályra. Négy, három, kettő, egy… Per
elfordította az indítókart, amely kioldotta a rögzítő kábeleket tar-
tó szegecseket, mi pedig némán és sebesen emelkedni kezdtünk.
Az égők nem adtak ki hangot: úgy szálltunk fel a magasba, akár
egy születésnapi lufi. Egyre csak emelkedtünk, elkaptunk egy
reggeli légáramlatot Marrakech felett.
Még nyitva hagytuk a vészkijárat ajtaját, hogy onnan integes-
sünk az akkor már hangyányi méretű embereknek. Alattunk már
Marrakech városának apró részletei terültek el: a szögletes, ró-
zsaszínű falak, a hatalmas főtér, a magas kőfalak mögött rejtőző,