10
j ul i an a ssange
megérkeztünk a wandsworthi börtönbe. 2010. december
7-ét írtunk.
Furcsán magabiztosnak éreztem magam a börtön ka-
pujában. Önbizalmam egy része talán abból fakadt, hogy
tudtam, szorult helyzetemet behatóan figyelik. Meg vol-
tam győződve arról, hogy rajtam a világ szeme, és az ügyet
szolgálom azzal, ha nyilvánosan felvállalom a küzdel-
met. Bár elborzasztott a gondolat, hogy bűnözőnek bélye-
geznek, csak mert tettük a dolgunkat, mégis beláttam, az
egész hercehurca ráirányíthatja a figyelmet az igazságszol-
gáltatásra. Nem kell ehhez bátorság, csak némi dörzsöltség.
Felszólítottak, hogy adjam le a személyes tárgyaimat, ami
ezen a jeles napon egy golyóstoll és kétszázötven angol font
volt. Azután utasítottak, hogy vetkőzzek le, amit meg is tet-
tem, és azonnal felvettem a szürke nadrágból és pulóverből
álló rabruhát. Az 1895-ben ugyanebbe a börtönbe átszállí-
tott Oscar Wilde valóságos ribilliót csapott, amikor kide-
rült, nincs meg a felöltője.
– Bocsássa meg, hogy így elragadtattammagam! – mond-
ta később a börtönőrnek.
A történetemből igyekszem majd kihagyni az „akár-
csak Wilde” típusú megjegyzéseket, és szót sem ejtek
mellényeim szegényes választékáról, de ezen a hamisítat-
lan Viktória-korabeli sitten óhatatlanul eszembe villant
az ír író. Ügyvédemtől utólag tudtam meg, hogy éppen
Oscar Wilde cellájába kerültem. Lehetséges volna, hogy
szellemisége, előítéletekkel szembeni harcos elkötelezett-
sége beivódott a falakba? Rémesen, embertelen módon
bántak vele, borzalmas körülmények között tartották
fogva, és be kell vallanom, gondolataim Wandsworthben
leginkább a régen és a most fogvatartott emberek körül
forogtak.
