14
j ul i an a ssange
volt hozzájutni, mint ahogy a kreditekhez is. Annyiszor
töltöttem ki ugyanazokat a papírokat, hogy az egész kez-
dett olyan lenni, mint a Jarndyce-örökösök pere Dickens
regényében. Úgy éreztem, soha nem lesz vége. Meg kellett
adnom a hívott személy nevét, telefonszámát, lakcímét és
születési dátumát. Újabb formanyomtatvány kellett a két
külön PIN-kódhoz, amelyek közül az egyiknek a belföl-
di, a másiknak a külföldi telefonszámmal kellett egyeznie.
Kezdetben komikus volt, aztán rémálommá, végül pedig
színtiszta gyötrelemmé vált a dolog. A nyomtatványok ösz-
sze-vissza vándoroltak, néha el is vesztek. Ha végül mégis
sikerült engedélyt szerezni, a hívás nem tarthatott tovább
tíz percnél. Ezután öt percen belül nem kezdeményezhet-
tem újabb hívást. A börtön az ügyvéddel folytatott beszél-
getéseket kivéve mindent rögzített, ráadásul bizonyítanom
kellett, hogy tényleg vele beszélek. További feltétel volt,
hogy irodai számot adjak meg, miközben az ügyvédek leg-
inkább mobilon elérhetők. És ez csak a jéghegy csúcsa –
hosszasan sorolhatnám még, hogyan töltötték meg a bör-
tönt a passzív erőszak és akadályoztatás kafkai légkörével.
Végül sikerült felhívni az anyámat és az ügyvédemet.
Próbáltam beszélni Daniel Ellsberggel is, aki korábban
nyilvánosságra hozta a Pentagon-iratokat. Nem volt az
irodájában. Mint később kiderült, éppen a Fehér Háznál
volt, hogy a bejáratához láncolja magát. (Elvették a bilin-
cseit, hogy ezt megakadályozzák.)
– Üdv, Dan! – mondtam rá a rögzítőjére. – Gondoltam,
bejelentkezem a sittről. Üzenem a többieknek, hogy nagyon
hiányoznak!
Ahogy teltek a napok, különféle dokumentumok jelen-
tek meg a cellaajtóm alatt. Volt, amelyiket éjszaka, né-
mi suttogás kíséretében csúsztatták be. Sok volt köztük
