12
j ul i an a ssange
az ellenkezőjét. Addig gondolkodtam és reménykedtem,
míg végül megnyomtam a vészjelzőt.
Megengedték, hogy beszéljek az igazgatóval, mire ő úgy
döntött, hogy az Onslow-szárnyban a helyem, a „különö-
sen veszélyes” rabok között. Több emeletnyi földalatti és
felszín feletti cellájával ez az épületrész külön világ volt a
börtönön belül. Az igazgató szavaiból úgy vettem ki, hogy
azért kell odaköltöznöm, mert a többi rab esetleg megtá-
madhat. Ezt az érvelést meglehetősen furcsának találtam,
hiszen akikkel eddig találkoztam, szemlátomást mind az
én oldalamon álltak. Az Onslow-ba pedofilokat, erősza-
kos bűnözőket, maffiafőnököket és pár hírességet vittek.
A cellában itt is egyedül voltam, továbbra sem telefonál-
hattam, és még egy tollam sem volt. Esélytelen volt tehát,
hogy szót váltsak a munkatársaimmal. Dühös voltam és
eszköztelen.
A nagyjából kétszer négy méteres cella a pincében volt,
benne ágy, mosdó, vécé, íróasztal és egy kis szekrény. A
piszkosfehér fal nagy részét egy, a mosdó és a vécé vízellá-
tását, valamint a cella szellőzését biztosító műanyag szerke-
zet foglalta el. Hogy senki se tehessen vele kárt magában,
a drapp színű masina élei tompák, oldala lekerekített volt,
alkatrészeit pedig elrejtették. A mosdókagylón nem voltak
csapok, a vécé is lehúzó és tartály nélkül, érintőgombokkal
működött. Az ágy mellett volt egy vészhívó, a vécét füg-
gönnyel lehetett eltakarni. Az egyik falon, a plafon közelé-
ben egy négy centiméterenként elhelyezett rácsokkal védett
kis ablak nyílt, ahonnan egy magas drótkerítéssel körülvett
sétaudvarra lehetett kilátni. Reggelente néha láttam az ab-
lak előtt sétáló elítéltek lábát, kiáltásokat, vicc- és beszélge-
tésfoszlányokat hallottam. Az ajtó fölött hőkamera pásztáz-
ta a cellát, tompa fénnyel világító vörös LED-jei egész éjjel
