1. zárk amagán y
13
figyeltek. Az ajtón csak egy kis kémlelőnyílás volt, amelyet
kívülről fémlap zárt le.
Mivel a többi rab kíváncsi volt rám, folyton felhajtották a
fémlapot, hogy meglessék, mit csinálok. Robert Bresson re-
mek filmjében, az
Egy halálraítélt megszökött
ben a téglafalon
koppanó kanalak összhangban, szinte zenekarként szólnak.
Wandsworth is tele volt visszhanggal és kongó üresség-
gel. A fémlap felnyitáskor megnyikordult, én pedig érez-
tem, hogy valaki néz. Igen. Tudni akarták, mit csinálok.
Hogy milyen vagyok. Manapság egyetlen ismert ember sem
menekülhet a kíváncsi tekintetek elől, és hamarosan sut-
togás, méghozzá sokak suttogása hallatszott az ajtómnál.
„Vigyázz, kivel állsz szóba!” „Minden rendben lesz.” „Ne
bízz senkiben!” „Ne aggódj semmi miatt!”
Úgy éreztem magam, mintha a
Barbarella
című film va-
lami beteges változatában lennék. Folytatni akartam az új-
ságírói munkámat odakint, és nem itt bent játszani a már-
tírt. Ráadásul egész addigi életemben arra készítettem fel
magam, hogy hogyan ne viseljem el a börtön bürokratikus
poklát és a borzasztó némaságot, amelyre a vak hatalom
kényszerít. Bent minden perc az űrlapokkal és az elviselhe-
tetlen szabályokkal töltött gerillaharcról szól. Ha szeretnél
egy bélyeget, máris nyomtatványok áradatával találod ma-
gad szemben. A telefonhívásért folytatott hadjáratomat vi-
szont azután sem adtam fel, hogy áthelyeztek az elkülöní-
tett részlegbe. Olyan volt az egész, mint a sztálinizmusban.
A börtönben töltött időm nagy részében azért küzdöttem,
hogy felhívhassam az ügyvédemet. Ennek feltétele az volt,
hogy a számot jóváhagyják a rab által korábban leadott lis-
tán, valamint legyen bel- és külföldi hívásokhoz haszná-
latos telefonos kreditje. Megszerzésükhöz kétféle nyom-
tatványt kellett kitölteni, mindkettőhöz egyformán nehéz
