1. A kezdetek
13
természetesen jött neki. Tőrőlmetszett ír asszony volt,
igazi kelta.
Ahogy nagyobb lettem, anyám kezdett eltávolodni tő-
lem. Mielőtt ötéves koromban elkezdtem volna az iskolát,
sok-sok időt töltöttem azzal, hogy egyedül játszottam, és
vártam, hogy apám hazaérjen. Gondolom, anyám más dol-
gokkal volt elfoglalva, ezért hagyott magamra. Az egész
családból apámmal jöttem ki a legjobban. Emlékszem, ami-
kor apám dolgozott, anyám néha bezárt egy járókába, ami
olyan volt, mint egy kalicka. Lehet, hogy sokat sírtam, vagy
más módon bosszantottam anyámat, mert sokszor mondott
olyanokat, hogy „na, várd csak ki, amíg apád hazajön, majd
jól elfenekel!” Szerintem csak annyi volt a bűnöm, hogy
nyafogtam vagy sírtam, és apám ezért sohasem fenekelt el.
Rajongtam apuért. Tényleg nagyon jól kijöttünk egymással,
és mindennap alig vártam, hogy hazaérjen.
Akkoriban még úgy volt, hogy a páciensek bármikor fel-
hívhatták az orvost. Megvolt nekik apám otthoni telefon-
száma, és alig emlékszem olyan éjszakára, amikor ne hívták
volna fel legalább kétszer, de néha akár háromszor-négyszer
is. Ilyenkor fel kellett kelnie, és el kellett mennie hozzájuk.
Hallottam, ahogy a kocsival hazajön, felbaktat a lépcsőn és
lefekszik, aztán pedig újra megszólal a telefon.
A mai napig különös rettegés fog el, ha meghallom a te-
lefon csörgését...
Rengeteg boldog emlékem van gyermekkoromból. Wight
szigetére jártunk nyaralni, amit sok szempontból imádtam.
Akkoriban elég sokáig tartott odajutni, mivel nem voltak
még autópályák. Anyu és apu elől ültek a Morrisunkban,
mi hárman gyerekek pedig hátul. Hogy gyorsabban teljen
