6
Mike Oldf ield
halálosan megrémülök. Ahogy ott állok a másik ember
előtt, rájövök, hogy saját emberségem kopár természeté-
vel nézek szembe. Egyszerre leesik, hogy mindaz a renge-
teg erőfeszítés, amelyet azért teszünk, hogy kedveljenek,
szeressenek, tiszteljenek vagy féljenek tőlünk, mind szük-
ségtelen. Rájövök, hogy dönthetek úgy is, hogy egyszerűen
csak létezem, hagyok másokat is létezni, és nem próbálom
a saját elképzelésem szerint alakítani őket. Választhatom
azt az utat is, hogy egyszerűen csak létezem, és nem csiná-
lok semmit.
Ezután egy kicsit feldobottnak érzem magam, de ekkor
véget ér az este, és valami rettenetes rémület marad ben-
nem. Megvisel a konfrontáció, és fogalmam sincs, mire szá-
míthatok másnap. Aznap éjjel egyáltalán nem alszom.
Vasárnap reggel bekocogunk a terembe, és elkezdjük új-
ra. Ezúttal szerepeket játszunk. Egészen durva dolgokat
kell csinálnunk. Például ki kell állnia az egyik, meglehető-
sen mácsó „tanítványnak” a terem közepére, és el kell ját-
szania, hogy nő, mondjuk úgy, hogy elénekli az
Itsy Bitsy
Teenie Weenie Yellow Polka Dot Bikini
című dalt. Azután egy
nő kap valamilyen mácsó szerepet, például bombázópilótát
kell alakítania. Gondolom, ez a gyakorlat azt tanítja meg,
hogy nincs alapvető különbség férfiak és nők között. Ezek
a szerepek a neveltetésünkben gyökereznek, az iskolában ta-
nuljuk meg őket.
Délután elkezdjük az utolsó etapot. Tudom, hogy lassan
rámkerül a sor. Kiválasztanak egy fiatalembert, és mindnyá-
jan végignézzük, ahogy átesik egy kívülről nehezen értel-
mezhető, de szemlátomást gyötrelmes és rémisztő tapasz-
talaton. A végén arra leszek figyelmes, hogy szinte ragyog,
a szeme pedig könnybe lábad. Végül itt az idő, nekem is be
kell sétálnom az oroszlán barlangjába.
