El őszó – A z E xegesis
5
Pénteken elég korán végzünk. Egy kicsit kényelmetlenül
érzem magam. Olyan úton megyek végig, amit egész éle-
temben elkerültem, és nem vagyok benne biztos, hogy tény-
leg tudni akarom, mi vár a végén. Aznap éjjel rosszul al-
szom a hajón. Valami furcsa rémület kerülget, amivel nem
tudok mit kezdeni.
Másnap amikor visszamegyek, úgy érzem, valahogy
mégis túl leszek rajta. Valamit tényleg muszáj lesz csinál-
nom. Igaz, gőzöm sincs arról, hogy mit. A nap folyamán
mindenki egyenként kiáll a csoport elé, és még részleteseb-
ben elmeséli, miért jött el. Amikor rám kerül a sor, elmon-
dom az anyám történetét, a pánikrohamaimat, azt, hogy to-
tál paranoiás vagyok, és kívülállónak érzem magamat, hogy
aggódom a piálásom miatt, és hogy istenigazából alkoho-
lista vagyok. Inkognitóban vagyok, ezért nem beszélhetek
a sikereimről, meg arról, ami ezzel jár. Lehet, hogy ezért
döntenek úgy a szervezők, hogy én leszek az, akit valamifé-
le további kezelésre kiválasztanak.
Kora este tartunk egy szünetet. Miután visszaérünk a te-
rembe, új feladat következik: meg kell mutatnunk, hogy ké-
pesek vagyunk konfrontálódni. Az asszisztensek odajön-
nek hozzánk, nekünk pedig elébük kell állnunk anélkül,
hogy nevetnénk, vagy olyasmit mondanánk, hogy „Szia,
hogy vagy?“, vagy bármi olyat tennénk, amivel az embe-
rek meg szokták próbálni elnyerni egymás tetszését. Nem
szabad megpróbálnunk jó benyomást tenni az asszisztens-
re, sem föléjük kerekedni. Egyszerűen csak a szemükbe kell
néznünk, és emberi lényként kell viselkednünk velük mind-
azon rafinált fecsegés nélkül, amely hozzátartozik az embe-
ri kapcsolatokhoz.
Körbesétálnak a teremben, végigmérik a helyükön ülő
részvevőket. Amikor rám kerül a sor, és fel kell állnom,
