El őszó – A z E xegesis
7
A terem közepére ballagok, és közben úgy érzem ma-
gam, mint egy halálraítélt. Robert elé állok, és az irányí-
tására bízom magam. Kiver a hideg verejték, és reszketek.
– Lélegezz – mondja, és a padlóra mutat, hogy feküd-
jek oda.
Lefekszem, és érzem, ahogy a pánik kezd feldagadni a
mellkasomban.
– Most pedig lélegezz még mélyebbeket – mondja, és úgy
is teszek pár percig. – Rajta, lélegezz mélyebben, és minden
lélegzetvétellel adj ki valamilyen hangot. Bármilyet, ami
eszedbe jut.
A légzésem elmélyül. Egy gödörbe bukom alá, ahol vala-
milyen ismeretlen démon lakik, valami izé, aki sok-sok éve
gyötör már. Aztán jön a hang, először csak valami morgás,
de lassan sikollyá erősödik. Nem telik bele két-három perc,
és úgy sikoltok, ahogy a torkomon kifér.
A következő amire emlékszem, az az, hogy fekszem a te-
rem közepén, üvöltök, és olyan mélyeket lélegzem, hogy két
lélegzetvétel között majd elájulok. Nem bírom tovább. A
bőröm sajog és nyirkos, mintha most érintkezett volna elő-
ször a kinti levegővel. Ott találom magamat ebben a hatal-
mas térben, a tudatomon kívül. Ott ragadok, szó szerint a
pánik belsejében. Megtapasztalom, megélem.
Hirtelen érzem, hogy felemelkedik a lábam. Valami tart,
de nem tudom, mi. A lábamnál fogva himbálódzom. Puha
párnák lapulnak a testemhez. Nagyon erősen nyomnak, el-
nyomják a félelmet és a pánikot.
Rájövök, hogy kisbaba vagyok, egy éppen megszüle-
tő csecsemő. Visszamentem az időben, és újraélem a saját
megszületésem emlékét. Amikor az ember az újraszületés-
ről olvas, valami nagyon gyengéd, New Age-es dolgot kép-
zel el. Pedig szó sincs ilyesmiről. Teljesen valóságos az egész
