12
Mike Oldf ield
amikor tisztába tettek. Emlékszem, hogy előkét viseltem,
és arra is, hogy nagyon utáltam. Jobban szerettem, ami-
kor összekenhettem magam az étellel. Arra is emlékszem,
hogy imádtam gombokat nyomogatni. Valószínűleg min-
den kisbaba imádja a gombokat; megnyomsz valamit, és
jön a varázslat.
Amikor még mindig nagyon aprócska voltam, úgy há-
rom-négy éves, elköltöztünk egy kis családi házba a
Western Elms sugárúton, egészen közel a Monks Way-
hez. Ez menő környéknek számított Readingben. Apám
körzeti orvos volt, a szüleim alighanem tehetősnek és jó-
módúnak számítottak. Anyámnak volt egy ír alkalma-
zottja, azt hiszem, Kathleennek hívták. Van egy bátyám
és egy nővérem, de mivel ők korban közelebb állnak egy-
máshoz (Sally hat, Terry pedig négy évvel idősebb nálam),
gyerekkorunkban egymáshoz húztak, és némi távolságot
tartottak tőlem. Nagyon szerettek egymással játszani, és
azt hiszem, nem akartak túl sokat foglalkozni a kisöccsük-
kel. Nem voltak utálatosak velem, de amennyire emlék-
szem, kerültek. Időnként Sallyt megkérték, hogy vigyáz-
zon rám egy-egy délután. Ilyenkor általában elvitt moziba.
Emlékszem, ahogy végigráncigál az utcán, és leültet a vá-
szon elé. Ami Terryt illeti, ő néha-néha nagy kegyesen
megengedte, hogy krikettezzek vele.
Anyám életvidám, vibráló, rendkívül különös személyi-
ség volt. Ír katolikus létére olyan modoros akcentussal vet-
te fel a telefont, mint a királynő. „Itt Doktor Oldfield rezi-
denciája” – mondta mindig, de én tudtam, hogy ez nem a
természetes beszédmódja. Előfordult, hogy órákon át ver-
seket szavalt, rendszerint kelta költeményeket. Amikor jó-
kedve volt, még igazi ír néptáncot is tudott járni. Teljesen
